A kápolnaépítés előzménye: várakozásból született
Varga Károly hétgyermekes édesapa 2020 elején gondolt először egy kápolna felépítésére Katalin-hegyen, ahol a családnak telke van. Lánya, Mónika és férje, Keve akkoriban szeretett volna családot alapítani.
Károly a kápolnaépítést a kezdetektől fogva a gyermekáldás kegyelméért mondott imádságnak, fohásznak tekintette. „Ahogy nekem mesélte egyszer, a napsütésben ült és imádkozott, beszélgetett Szűz Máriával, amikor ez eszébe jutott. A Szűzanya elé vitt, vele megbeszélt, kigondolt vállalás a katolikus apostoli Schönstatt-mozgalom jelmondatával áll összhangban, amely így hangzik: Semmit nélküled, semmit nélkülünk!” emlékezik vissza Rigó Bálint.
Károly számára a kápolna építése a gyermeki bizalommal teli, de tevékeny hit szimbóluma.
Bevezető helyett
A belső motivációkról, a kápolnaépítést megelőző időszakról Károly saját szavai a leghitelesebbek. Az idézetek a vele készült interjúból valók.
„Ketten élünk a feleségemmel Budaörsön, tanár házaspár vagyunk, van hét lányunk, tíz unokánk és még hármat várunk. Mi magunk is nagyon sok nehézséggel küzdöttünk meg a házasságunkban és sok kísértés volt, hogy feladjuk, de végül nem adtuk fel. Ezt szeretnénk másoknak is továbbadni egy katolikus közösség keretein belül: nem szabad feladni, minden helyzetben újra lehet kezdeni. Ez a mi kis missziónk.”
„A kápolna ötletében három szál futott össze. Az egyik 20 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor olvastam egy kis alakú füzetet Gianna Beretta Molla életéről, aki meghatóan leírta, hogy az egyik gyermekével várandós állapotban tumor lépett fel a méhén, ezért válaszút elé állították az orvosok: ha eltávolítják a tumort, akkor a gyermeket elveszíti, de ő életben marad, ha pedig hagyják a gyermeket tovább fejlődni az anyaméhben, akkor a gyermek megszülethet, de ő maga valószínűleg az életét veszti. Gianna habozás nélkül az utóbbit választotta és valóban, a világra hozatal után egy héttel elhunyt.
A másik szál, hogy Móni lányunk reménykedett benne, hogy az esküvőt követően gyermekáldásban lehet részük. Ám amikor már évek teltek el az esküvő óta, mély szomorúság lett úrrá rajta. Az egész család imába foglalta a születésért való várakozást, reményt, amikor én mint családapa úgy döntöttem, hogy teszek is valamit az ügyért az imádságon túl.
A harmadik szál pedig, hogy Móni lányom férje, Keve nagypapájától, aki nagyon szeretett fával foglalkozni, örököltem hatvan darab 8–15 centi átmérőjű, két és fél méter hosszú, gyönyörűen lehántolt akácoszlopot. Amikor az oszlopokat néztem, elkezdtem gondolkozni, mit kezdhetnék velük… megerősítsem a kerítést? Építsek játszóteret? Egyik nap végül megfogant bennem a gondolat, építek egy kápolnát – ez a gondolat itt függ össze az első két szállal – az édesanyákért és a születendő gyermekeikért való tenniakarással.”
Ezért lett a kápolna védőszentje Szent Gianna Beretta Molla.
A kápolna koncepciója
A kápolna koncepciója egy fordított folyamatból fakad, amikor nincs kivitelezési terv, az építőanyagok és az eszközök előre rendelkezésre állnak és az építészek Károllyal beszélgetve modelleket, skicceket készítenek a helyszínen. A folyamat egy oda-vissza ható rajzi, modellezési metódus mindaddig, amíg megnyugszik az ideális kép.
A kápolna (pillérek, fedélszék, merevítések) szerkezetét az akácoszlopok adják, így a teljes méretet is az akácoszlopok hossza határozza meg: a főhajó mérete azért 4×4 méter lett, mert így az akácoszlopok fél-fél métert túlnyúlhattak a kápolna két hosszoldalán, amit az eresztúlnyúlás tovább növel. Erre az esőtől védett helyre le lehet ülni, hiszen a talpgerendák közé illeszkedő deszkák padot képeznek. Innen lehet nézni a kertben legelő bárányokat és a természetet, a kápolna tömege így sokkal természetesebb és befogadóbb a „hagyományos” kápolnákhoz képest, ahol az épület oldalán nem történik kapcsolat a környezettel.
A szentély a torony alatt van: fontos, hogy a torony itt nem harangtorony szerepét tölti be, hanem a fényt engedi be és közvetíti az oltárra és a szentélyre. A templom keletelve lett, így a délelőtti liturgiákon a toronyból szűrődik be a fény, az esti imákhoz pedig a bejárati kapuzat ablakain szűrődik be a naplemente fénye.
A kápolnabelső organikusan nyers akácoszlopai mellékhajókat sejtetnek, a döntött támpillérek az aranymetszést követik és az oltár feletti torony formájának irányultságát erősítik.
A kápolna egyik, a helyszínen ad hoc kialakult tervezési eleme a mennyezet, amely lehántolt bőrös fenyődeszkákból jött létre. A lehántolást követően vettük észre, hogy pont fele-fele arányban van jelen a vörös és a borovi fenyő. Mivel a két anyagnak markánsan eltérő a színe, felváltva tettük fel a tetőre, megidézve ezzel a román kori kőkápolnák világát.
A harang a torony helyett a bejárathoz került, hogy a közös ünnepeken bárki megkongathassa, ezzel a gesztussal is erősítve a kápolna közvetlen, a közösségi részvételre buzdító légkörét.
A közösség építése, illetve hogyan vett részt a közösség az építésben?
„Több ismerősöm úgy reagált a kápolna építésének hírére, hogy éppen egy ilyen program hiányzott neki… valamit alkotni közösen” – emlékezik vissza Károly a kezdetekre.
„Az első oszlopot árván maradt Boldi barátom választotta ki és állította fel. Ekkor nőtt ki a kápolna a földből. Az egy nagyon szép mozzanat volt.” A közösen megélt események, mint a fogópárok beépítése, a szentély tetejének befejezése, vagy a kereszt feltétele mindenkiben mély nyomot hagytak.
Mindemellett a jelen levő építők megfontolásai is helyet kaptak a tervezési gyakorlatban, vagy más szavakkal a radikálisan gyakorlatias tervezésben. Például annak eldöntésében, hogy melyik építőanyag mire használható? Ez közös gondolkodást és térgyakorlatot eredményez, amiben az affordancia mint helyzetfelismerés eredményezi a kápolna használhatóságát. Például a belső térben az oldalsó padok is így alakulhattak ki, a vízszintes merevítőszerkezet ülőhelyként funkcionál. Felismerve a lehetőséget, további vízszintes pallókat helyeztünk el a merevítőszerkezet mellé, hogy kényelmesen használható legyen. A kápolnaépítő közösség egy territoriális helyteremtést élhetett meg, az építésben való részvétel a személyes tér és a territórium közös vonásait hordozzák. Amikor fizikai erőbefektetéssel egy helyet teremtünk, az identitásteremtő érzéseket ébreszt bennünk, sajátunknak érezzük a helyet annak tudatában, hogy ide bármikor visszatérhetünk. Mindemellett egy közös territórium létrehozásán dolgozunk, ami az együttes cselekvés szinergiáinak megélésével képez közösségi teret. Közös kápolnatér jöhet létre az építés alatti személyesen megélt terekből.
Az adományok – honnan eredt a anyagi forrás az építkezéshez?
„Az első ember, akinek meséltem a kápolnáról, egy gyógyszerész volt, aki egyből elkérte a számlaszámomat és átutalt százezer forintot. Ezután, mikor egy fiatal öregdiákom szerzett róla tudomást, akkor úgy döntött, hogy az első teljes fizetését a kápolnára szánja” – derül ki Károly szavaiból. A kápolna ötlete és célja sok embert megszólított és lelkesedéssel töltött el. Büszkék voltak, hogy egy ilyen nemes célnak a részesei és előremozdítói lehetnek. Lényeges aspektus a kápolna épülésében, hogy az emberek azt érezték: végre adódott egy olyan közös cél, amire szívesen szánták a támogatásukat anyagiakban is. Megtisztelő volt mindennek részesévé válni.
A kápolna belakása
A kápolnabelsőbe az átadásig rengeteg tárgyi adomány érkezett. Az átadás előtt szerveződött egy nagy adománymustra, ahol Varga Károly, Zoltán Győző képzőművész, Kovács Erzsébet és Ozsváriné Ramocsai Imri ötvösművészek, valamint mi építészek igyekeztünk értékelést tartani arról, hogy az adományok közül mely képek és kegytárgyak kapjanak helyet a kápolnában. Ez egy nagyon példaértékű esemény volt, hiszen gyakran elmarad az utánkövetés, és az építészek már nem is szereznek tudomást arról, milyen tárgyakkal lakják be az épületet, amit terveztek.
„Az, hogy a kihelyezett tárgyak adományként érkeztek a kápolnába, magában hordozza, hogy minden szobornak, festménynek, kegytárgynak ismert a története, például a feszületet Ozsvári Csaba készítette Szilágyi Özséb tervei alapján” – tudjuk meg Varga Károlytól.
Utóélet: töredékekből épített egész – mi szükséges a közösség létrejöttéhez?
Az építészek utógondolatai
Építészként kezdtük és egy közösség részévé váltunk. Mindenki, aki részt vett a kápolna építésében, egy töredéket tett a nagy egészhez a két év alatt, amíg ez a kápolna felépült. A részvétel eseményekkel és ünnepekkel gazdagított cselekménysor volt, szombat esténként éjszakába nyúló bográcsozással és beszélgetésekkel. Az építés folyamata közösségépítő erőként manifesztálódott és közösséget formált, mindemellett környezetpszichológiai szempontból territoriális térélményként ragadható meg. Ez a közösség a mai napig aktívan jár ki a kápolnához, ahol gyakran lelkigyakorlatok, meghívott előadók előadásai és közösségi imák, közösségi beszélgetések zajlanak. A kápolnához meglehetősen nehéz feljutni, de az aktív közösség ereje úgy tűnik ezt a mobilitási problémát rendszerint áthidalja. Mindez az építés folyamán alapozódhatott meg és teljesedhetett ki, melyben az átadási ünnepség egy nagy örömünnep volt, ami szépen illeszkedik a kápolna élettörténetébe.
Építészek: Dormán Miklós, Rigó Bálint
Építtető, építő és az építő közösség vezetője: Varga Károly
Dormán Miklós DLA-hallgató
Külső szemmel az építésről
/Nedeczky Zsolt, DLA hallgató írása/
Szemelvények a laikus és építész gondolkodásról
A biatorbágyi Katalin-hegyre épült kápolna létrejötte nem a klasszikus műépítészet útját járta meg. Inkább határt képez a műépítészet és a spontán építészet között. Az építő Varga Károly (VK) önkéntesek segítségével maga építette a kápolnát, kikérve Rigó Bálint (RB) és Dormán Miklós (DM) építészek véleményét, tanácsát a tervezés és az építés során, akik szakmai tudásukkal támogatták a projektet. Ennek a műnek a keletkezésével összefüggésben olyan kérdések foglalkoztattak, hogy miben tér el egy laikus és egy építész gondolkodása. A tervezés és építés folyamatában az építészeti kérdésekhez való hozzáállást két szemszögből vizsgáltam: a laikus megrendelő, építő szemszögéből és az építészek szemszögéből.
Következtetéseim és észrevételeim alapját két interjú adja. Az egyiket a két építész készítette a megbízóval. A másik interjút magam készítettem az építészekkel. Az interjúk részletesen taglalják a tervezés és építés körülményeit, az építés célját, módját, melyet itt most nem részletezek, inkább egy-egy részt emelnék ki, melyek a tervezés és az alkotás folyamatában felmerülő nézetbeli, hozzáállásbeli különbségeket mutatják meg a tervezők és a laikus építtető oldaláról.
A Forma versus tér fejezetben néhány felvetést mutatok meg a szellemi szint építészethez való kötődéséről, a Cselekvés versus passzivitás pedig a fizikai aktivitás általi kapcsolódást szemlélteti. Úgy gondolom, mindkettő meghatározó abból a szempontból, hogy a nem szakmabeliek hogyan viszonyulnak a már létrejött, kész építészeti környezethez.
A cikk végén röviden ismertetem azt is, hogy milyen eszközöket, módszereket használtak az építészek, melyek elősegítették a kommunikációt, egymás gondolatainak megértését.
Forma versus Tér
– DM: Én a toronyalakításnál kapcsolódtam be és a hajótér támaszainak kialakításánál.
– VK: Igen, ezeket gótikus íveknek mondjuk azóta, vagy gótikus oszlopoknak, nagyon tetszik mindenkinek.
– DM: Valamint bejött egy nagyon fontos dolog, ami uralja az egész épületet, az aranymetszés.
– VK: Te lebeszéltél volna erről, de nem engedtem magam.
– VK: A hajó teteje 30 fokos szögben van, így a gerincnél 120 fokos, ami a szabályos hatszögnek egy része… Az oszlopok 72 fokot alkotnak a vízszintessel. Matematikus vagyok, szerettem volna az aranymetszést több helyre bevinni. Így a szentély teteje is 72 fokos.
A fenti idézetek mind a meglévő tudásra, tanulmányokra építkeznek. Károly matematikusként a saját érdeklődési körét viszi be a tervezés folyamatába. Egyes elemek hajlásszöge vagy matematikai szerkesztettsége fontos számára. A saját ismereteinek az épületben való valamilyen fokú megjelenése vagy éppen felismerése lesz számára meghatározó élmény. Ilyen felismerések a hajlott akácfa tartók gótikus támpillérekkel, egy általa ismert építészeti elemmel, formával való párhuzamba állítása. Hasonlóan a megszokott formából indul ki a kápolna külső megjelenésével kapcsolatos kezdeti igény is:
VK: Én klasszikusat gondoltam: bejárat, felette torony, hajó és egy kis szentély.
Építészként ezzel szemben az elhelyezkedés, a tömeg, a tér, a lépték és funkcióhoz köthető téri használat, jelen esetben a szakralitás kérdése és az ezekhez kapcsolódó előképek lesznek fontosak:
– RB: Nagyon szeretem ezeket a kis szakrális tereket, ahol a kis közösség össze tud jönni. Ez az a lépték, ahonnan a hit vagy a spiritualitás szárnyra tud kapni… Én úgy álltam ehhez a kápolnához, és azért csináltam ezt a skiccet, mert abból indultam ki, hogy én milyen helyen szeretek imádkozni. Volt egy elképzelésem arról, hogy milyen egy jó imádságos tér.
– RB: A fogyasztói szemlélet nem késztet arra, hogy máshogy is lehetne. Nem vagyunk elég résztvevők a liturgiában tevőlegesen. Én azokat a közösségeket szeretem, melyek minél inkább részt vesznek. Több olyan tapasztalatom van, hogy mi magunk rendeztük be a szakrális teret.
Volt egy erős belső elképzelésem. Az első skiccemben már benne volt, hogy van egy nagyobb tér, egy hajó és benne egy összeszűkülő kisebb tér, ami a kórus, és a kettő metszéspontjában az oltár. Ha nekem volt előkép, akkor a román kori pici magyarországi, vidéki templomok jutnak eszembe. Pécs mellett nőttem fel, Mánfán van egy ilyen templom. Van egy nagy tér, egy kicsit hosszúkás téglalap, és van egy összeszűkülő négyzet, ami a szentély.
Én abba sem nagyon gondoltam bele, hogy ennek hagyományos kápolnának kell kinéznie, hanem ez egy imádságos hely. Ez egy üres tér, amiben imádkozni fognak.
– DM: Az volt a lényeg, hogy közösségi, flexibilis tér akart lenni a kápolna. Ezáltal nem merült föl, hogy padok legyenek a templomban. Egy kötetlenebb liturgikus tér lett ezáltal.
Cselekvés versus passzivitás
– DM: Amikor egy faluban templom épült 300-400 évvel ezelőtt, akkor a faluban az egymást ismerő emberek részt vettek az építésben. Ha az ember felépíti azt, amiben hisz, annak van egy szimbolikája. Emiatt egy közösségibb hellyé tudott válni.
– VK: Igen, vasárnap volt egy szentmise, előtte másfél órán keresztül mindenki mesélt, sztorizott. Tehát mindenki, aki az építés alatt idejött, úgy ment el, hogy sikerélménye volt.
Varga Károly az interjú további részében részletezi, hogy ebben benne volt az is, hogy mindenki egy kicsit saját fejével, kreativitásával állt az építéshez, néha az egyéni ötleteket is belerakva. Persze volt, hogy egy ilyen kísérlet nem bizonyult jónak, akkor az visszabontásra került.
Ennek a projektnek az egyik érdekessége, hogy néhány alapdöntés lett csak lefektetve, részletes terv nem készült. Inkább kézi skiccek, modellek és helyszíni művezetés és kísérletezés segítette az építést.
Az a tárgy, amiben alkotóként részt veszünk, sokkal személyesebbé válik, és elfogadottabbá, mint amit csak kapunk, mint használati tárgy. Ilyen típusú kapcsolódás egy általános építési folyamatban nem igazán lehetséges, nem megvalósítható. De egy közösségnek való építéskor a közösség valamilyen fokú bevonása és tudatos irányítása – akár csak egy-egy belsőépítészeti elem létrehozásánál, megformálásánál – segíthet közelebb hozni, és megtalálni a kapcsolatot a műépítészeti alkotáshoz. Ez igényel az építész részéről is némi spontaneitást, kísérletező hozzáállást, flexibilitást.
Kommunikáció
Az általam készített interjúban próbálom felfedni azt is, hogy az építészeknek mi volt a kommunikáció célravezető formája a laikus megrendelővel való párbeszédben. A jó kommunikáció egyik alappillére a felek közötti bizalom és tisztelet. Szerencsére itt ez a korábbra nyúló közös ismeretség miatt adott volt.
– NZS: Hogyan történt a kommunikáció az építész és a laikus megrendelő vagy építő között? Mi volt az szerintetek, ami előre vitte a dolgot, és mi volt az a forma, ami kevésbé volt sikeres? Inkább a beszéd vagy a rajzok segítették egy-egy ötletnek a sikerre vitelét, esetleg a Miki által is említett korlátvisszabontás esete, a helyszínen való kipróbálás, felismerés, helyszíni művezetés?
– DM: A párbeszéd Károllyal az elején probléma volt, mert ő mondta, mondta, és én egyszerűen nem tudtam elképzelni, mit szeretne. Ez úgy oldódott fel, hogy odamentem a tablettel Károly mellé, és amit Károly elképzelt, azt megpróbáltam lerajzolni, és addig-addig rajzoltam, míg meg nem értettem. A párbeszéd innen tudott elindulni, én ilyenkor rárajzoltam más színnel, hogy én, hogy képzelném el.
A rajzok egy részéből modellt készítettem, másik részéből axonometrikus ábrákat. Ezek voltak a legközérthetőbbek számára, nem a nézetrajzok.
-RB: A legelső skicc után én leginkább beszélgettem Károllyal, és voltam kint a helyszínen, körülbelül kéthavonta. Az én szerepem inkább az volt, hogy Miki döntéseit megerősítsem. A bíztatás, hogy jó lesz. Szerintem nagyon fontos a légkör. Egy laikus sokszor fél attól, hogy nem tudja elképzelni, hogy mi lesz, vagy attól, hogy esetleg nem lesz jó.
Én arra emlékszem, hogy azokban az alap döntésekben, hogy a szerkezet látsszon, az ülőpadok legyenek körben, a térnek legyen egy tiszta struktúrája, hogy például legyen egy lépcső a szentély meg a hajó között, próbáltam Károlyt erősíteni, hogy higgye el, hogy ez elég és ez erős lesz. Néha csak azt mondtam Károlynak, hogy tök jó ez a tizenöt ötlet, de inkább legyen csak kettő, mert ez erősíti a házat.
Nekem személyesen egy olyan tapasztalatom is volt, hogy az építészet nem csak a tervekről és azok megvalósításáról szól, hanem egy nem létező dolog életre hívásáról, és ennek különböző médiumai lehetnek: szó, telefon, írás, szöveg, kép, terv, axonometria stb. Arra jöttem rá, hogy a közös gondolkodás és gondolatátvitel mennyire fontos az építészetben.
