A barokk és a rokokó túlburjánzása után a klasszicista építészetben egy megtisztulási folyamat kezdődött, melynek fő célja az antik időtlen igazságainak újbóli megerősítése, „a természet igazi egyszerűségének elérése volt”.
Ezt a művészettörténeti időutazást térbeli utazásra helyettesítve – s a mai életterünket, városainkat átható túlburjánzó vizuális (és koncepcionális) szennyeződést magunk mögött hagyva – Dégre érve az időtálló nyugalom, tisztaság és szépség építészete képez meglepő és felemelő kontrasztot.
„Hasonlíthatatlan”, „mindent felülmúl” ilyen és ehhez hasonló elragadtatással írtak korabeli szemtanúk a dégi Festetics-kastélyról és parkjáról a XIX. század első felében. A mai látogatók sem fukarkodnak a dicséretben a Nemzeti Kastélyprogram keretében megújult kastélyegyüttest méltatva, hiszen újra régi szépségében látható a kastély főépülete, a Hollandi-ház, a szerpentin-tó és az angolpark jó része.
A teljes egykori pompa visszaidézéséhez hiányzik még néhány épület helyreállítása, például a Kiskastély együttese, a Narancsház, a Dézsmapincesor és a park teljességének helyreállítása. Vannak olyan értékek is, amit nehéz, vagy nem lehet egyelőre visszaállítani. Ilyen az épületegyüttes megközelítése: az egykori országút zavartalan rálátást biztosítva, nyílegyenesen vezetett 12 km hosszan a főhomlokzat portikusz oszlopsorára, méltó érkezést biztosítva a család látogatói számára. Sajnos most elmarad az egykori drámai felvezetés: a mai látogatók már azon az úton jutnak el a kastélyhoz, ahol egykor a falubeliek és a cselédek jártak.
A legújabb kutatások szerint az igényes, gazdag és jó ízlésű Festetics Antal nyaralókastélya, az eddig gondolt építési idejénél jóval korábban, 1802-ben, „zöldmezős beruházásként” épült. Jelen kiterjedésén belül nem rendelkezik épületelőzménnyel, így nem korlátozta a megrendelőt és a pályája elején álló, fiatal Pollack Mihály építészt sok kötöttség az ideális épület megálmodásakor, helyének meghatározásakor. A dégi kastélyegyüttes megkerülhetetlen alkotássá vált a magyar építészet történetében, mely mind stílusát, mind tervezői koncepcióját tekintve újszerű és modern épület volt az akkori Magyarországon.
Keletkezésének ideje diadalmas korszaka volt Magyarországnak, a kultúrában irodalmi síkon ebben az időben kezdődött a nyelvújítás, politikában a reformkor. Ezt követően bontakozott ki a klasszicizmus művészete, és annak sajátos magyar nemzeti vonulata, mely olyan elemekkel gazdagította ezt az egyetemes művészeti irányzatot, melyek általában is jellemzik a magyar művészetet: mértéktartás, józanság, világos szerkezet, nyugodt és gondos formaképzés.
Pollack által legmagasabb színvonalon képviselt magyar klasszicizmus „eszmei tartalmában a magyar szellem magára talált, sehol Európában nem érte el azt az általános szellemtörténeti jelentőséget, mint hazánkban”.
A kastély és parkja kivételes, monumentális dimenziókkal rendelkezik, „páratlanul véggigondolt kompozíció” részeként: helyét a tájba „rendkívüli gondossággal jelölték ki egy festői lankára, éppen kellő távolságra a falutól”. Korának legnagyszerűbb birtokközpontja lett a hatalmas kert és az épületegyüttes, mely korszerűségben, szépségben, eszmeiségben túlszárnyalta korának főúri rezidenciáit. A kastélyépület meghatározta az elkövetkezendő kor kastélyépítészetét: típusteremtő, megkerülhetetlen alkotássá vált.
Korszakhatáron létrejött épület lévén, a kettősség jelen van: a megközelítés őriz magában barokkos elemeket, a hosszú, tengelyes rávezetés, a court d’honneur, a záratabb érkezési portikusz mind-mind a vendégek elkápráztatása céljából épültek. Az épület tömegformálása, a belső elrendezés viszont tisztán klasszicista. A hangsúly a reprezentációról a belső világra helyeződött át, az egyszerűség, a tisztaság, az egyértelműség és az értelem lett a szervezőelv ekkor a művészetekben.
Semmi felesleges vagy akár nélkülözhető elem nincsen a kastélyépületen, ahol eredeti épületplasztikát is hiába keresünk, csak tektonikai elemek, falak és nyílások, oszlopok.
Ez nem fecsegő-locsogó épület, szűkszavú marad és tárgyilagos: világos és gesztusoktól mentes. Nincs mit megérteni és elmagyarázni rajta: tömegek vannak, világos szerkezet, nyugodt gondos formaképzés, klasszikus kompozíciós rend, arányrendszer.
A modern kori emberekhez a klasszicizmus különösen közelálló, hiszen a klasszicizmusban gyökerező idealizáló gondolkodás a modern egyik forrása lett.
A későbbi időkben is csak egy átalakításon esett át, az 1920-as években Festetics Sándor építtette át. Így jól őrzi a klasszicista építészeti összképét, amivel egyedi helyet tölt be a magyar építészeten belül. Sajnos a 2. világháború következményei miatt már nem tudta tovább őrizni pompáját, igénytelen átalakítások, drasztikus pusztulás vette kezdetét.
1945 után istálló, német, majd orosz hadikórház volt, minisztériumi üdülő, majd gyerekotthon foglalta el a tereit. A rombolás évtizedei után, amikor bútorokkal, könyvgyűjteménnyel és iratokkal fűtöttek, igénytelen helyreállításokkal, toldozgatásokkal próbálták megőrizni az épület használhatóságát.
Az aktuális funkcióhoz igazított, szabdalt terek, az olcsó, igénytelen burkolatok, a kis gyermekotthonbeli mosdók itt maradtak az utókornak. Ezek az évtizedek mélyen beivódtak a falakba, szerkezetekbe, ugyanúgy lehetett érezni a Tante Málinak szólított Festetics Antalné Splényi Amáliánál tett húsvéti sejour (látogatás) felhőtlen hangulatát, mint az állami gondozott gyerekek szívszorító kiszolgáltatottságát.
A dégi kastély majdnem negyed évezredes életébe óriási változás áll be az utóbbi évtized fejlesztéseivel és a Nemzeti Kastélyprogrammal. Az építészet lassú műfaj, a házak türelmesen várják egyedi sorsuk beteljesülését. Amikor nekiálltunk a munkának, lassan derült ki, hogyan változott az idők során az elrendezés, a funkció és az épületelemek sora. Még ki lehetett hámozni, mikor, milyen beavatkozás történt az eredeti térben, anyagokban, szerkezetekben vagy esetleg épp egy javítás javítása történt meg. Célunk az építéskori állapot visszaállítása volt, a történeti idők nyomainak meghagyásával.
Ahogy lekerültek a burkolatok, takarások, mint a ruhák; fokozatosan bontakozott ki eredeti, építéskori valóságában az épület, betegségeivel, gyengeségeivel együtt. Igyekeztünk a lehető legnagyobb tisztelettel és szeretettel bánni vele, így a legszükségesebb, legkisebb rombolással járó javító beavatkozásokat végeztük el. Kibontakoztak az épület korszakai is, vele együtt az építtető és az átalakításokat végző személyiségek egyénisége, ízlése, és az anyagokhoz és az élethez való viszonya. A felvilágosodás felemelő légköre, Festetics Antal és Pollack Mihály hallatlan igényessége, anyagokhoz való viszonya világosan elkülönül az 1920-as évekbeli Festetics Sándor-féle változtatásoktól, velük szemben a 2. világháború utáni beavatkozások mind végtelenül igénytelenek.
Festetics Sándor által végzett korszerűsítések idején az építészeti érdeklődés újra a klasszicizmus felé fordult. Az ekkor életre kelt neohistorizmus volt az általános közízlés, ennek szelemében készültek el az új dekorációk az épületen. Sajnos az általa képviselt hozzáállást a művészettörténészek kreatív rombolásnak nevezik, mert egy olyan réteget tett az épülethez, mely nem ad hozzá annak meglévő értékeihez, inkább elveszi azok élét! Sándort nem érdekelte a dédnagybátyja, Festetics Antal által létrehozott klasszicista kert, de talán nem tudta felmérni az örökölt kastély egyediségét, nagyszerűségét sem. Befalaztatta szobájában azt az ablakot, amely a látványtengelyek felé néz: ő a saját maga által létesített teniszpályát szerette nézni az ablakain keresztül. Több gipszdekorációt – köztük főleg gipszsasokat – helyezett el az épületben, így például saját szobájában is, melyeket mind külföldi katalógusból rendelt. A sasok a család kevéssé propagált (Festetics Antal idejében csupán finom utalásokkal, vagy szimbolikusan jelzett) elkötelezettségét hangsúlyozzák, az egykori szabadkőműves kötődést, melyet azután kései utódja a homlokzaton is megjelenített: az oldalrizalitok lunettáiba emberi arc napkorongként való ábrázolása került, ami jelenleg is az egyetlen „dísz” az egyébként szikár klasszicista épületen.
Nagy gonddal őriztük a kevés eredeti felületet, például az érkezési portikusz teraszának még több száz év alatt Festeticsek lába által kikoptatott burkolatát, mert ezek tudják megadni az épület hitelességét. Ezek voltak az igazodási pontjaink, hozzájuk állítottuk be a többi felület milyenségét (textúráját, színét) a harmonikus összkép elérése érdekében. Minél kevesebb javítással próbáltuk ezeket megtartani, látszani engedve azok kopottasságát. Például az anyagában színezett új fedővakolatot is azért választottuk ki, mert kézműves jellegű struktúrája harmonizál a régiesebb felületekkel és leginkább megközelíti a feltételezett eredeti vakolás jellegét. Nagyon meg kellett gondolni milyen felületeket alakítunk ki, ezért a legjobb minőségű, szépen öregedő anyagokat választottuk, mert a mai építőipari kínálat nagy része az új épületekre van optimalizálva, az építőipari gyakorlat pedig a steril látszat-tökéletességre törekszik.
A dégi Festetics-kastély – a folyamatosan változó világban – a korszakokon túlnyúló klasszikus értékrenden alapuló eszmeiség; a nyugodt, egyszerű, tiszta szépség és harmónia megtestesítője. Hosszú története során összetett szellemi és tárgyi rétegei alakultak ki, az ehhez való sokrétű kapcsolódás, hozzátétel pedig a leginspirálóbb, legfelemelőbb műemléki munka.
Garaguly Kinga
Stáblista
Generáltervező, építész felelős tervező: hazai forrás / Ginop: NÖF Nonprofit Kft., Garaguly Kinga / Gábor Kálmán
Építész munkatársak: Hild-Csorba Bernadett, Szentirmai Boglárka, Fülöpp Róbert, Lénárd Márton, Lőrinczi Zsuzsa, Fekete J. Csaba, Szabó Réka, Ágó Mátyás
Műemléki épületkutatás: Bartos György, Galamb Zsuzsanna, Koppány András (MMA-MÉM Mdk)
Kerttörténeti kutatás: Alföldi Gábor
Tájépítészet: Balogh Péter István
Tartószerkezetek: Olosz Emese, Árva Péter, Klenóczky Sándor
Kivitelezés: Fehérép Kft.
