Ne bonts és ne építs feleslegesen!
2024 áprilisában a Construmán tartott kerekasztal-beszélgetésben való részvételre kaptam meghívást az építészfórumtól az építési törvény és lehetséges kihatásaival kapcsolatban.
A beszélgetés során tettem azt a kijelentést, hogy a szakmánknak (és az emberiségnek) az egyedüli lehetséges megoldás a mielőbbi teljes visszalépés a fenntartható fejlődés hamis céljaival szemben, amelyben fontos szerephez kellene juttatni a meglévő (már megépített) épületállomány teljes újrahasznosítását. Ezen gondolataim bővebb kifejtésére kért fel a szerkesztő, amelyet igyekszem érthetően kibontani, de előzményként kontextusba szeretnék több tényezőt helyezni, amelyek úgy gondolom, fontosak a megértéshez, és egy objektív, építő jellegű szakmai vita elindításához.
(Japán, Kamikatsu, 2015)
Bolygónk 4,5 milliárd éves, amely idő alatt folyamatosan változó organizmusként, de törekedett a fizikából ismert egyensúlyi állapot elérésére. A külső behatások mindig okoztak változásokat, de a bonyolult ökoszisztéma alkalmazkodott, és igyekezett a maga módján az egyensúlyra visszaállni.
A civilizációnk biológiai (kiinduló) alapállapotának tekinthető a kb. 10 000 évvel ezelőtti Föld, amikortól is az emberiség hivatalos építészettörténete kezdetéről beszél, mert az állatvilágból történt 200 000 évvel ezelőtti kiválástól azon időpontig az ősember komoly környezeti átalakítás nélkül, inkább szimbiózisban a természettel, az abban lelt szituációkat használta kiegészítésekkel, de nem jelentős beavatkozásokkal.
Az első nagyobb épített városok kialakulása volt az az időállapot, amikor is a környezet komoly megváltoztatásával az emberiség megkezdte a bolygó környezetének saját igényeire történő átalakítását.
A népességnövekedés az egyre biztonságosabb és kényelmesebb épített környezetnek köszönhetően elindult, ezáltal a gyülemlő tapasztalati tudás pedig a technikai fejlődést rúgta be. 6000 évvel ezelőtt már szó szerint hegyeket mozgatott meg az ember, hogy például piramisokat építsen. Az idő múlásával ezek a folyamatok exponenciálisan felgyorsultak, de talán még azt lehet mondani, hogy a középkor végéig, az ipari forradalom kezdetéig a beavatkozás mértéke Földünk egyensúlyi állapotára nem volt akkora hatással. Viszont azt látnunk kell, hogy az ember bár a tudományokban is ismereteit, tudását folyamatosan bővítette, fejlesztette, de a komplex, bonyolult összefüggéseket a bolygónk tényleges működésével kapcsolatban teljeskörűen nem érthette meg. Úgy gondolom, hogy most a 21. században sem látjuk át 100%-ban, hogy egy-egy beavatkozásunk áttételesen milyen következményekkel jár, akár nagyobb területi kihatásokat eredményezve.
Ezen tényeket lehelyezve rögtön be kell látnunk, hogy a fenntarthatóságra való hivatkozás innentől kezdve álságos, mert az általunk hivatkozási alapként figyelembe vett origót, a tényleges kiinduló alapállapottól igencsak eltoltuk.
Ráadásul a fenntarthatóság önmagában NEM értelmezhető csak az építőiparra vonatkozóan, mert azt komplex rendszerben kellene vizsgálni, amelynek a teljesség igénye nélkül talán a két legfontosabb alaptényezője: a bolygó népessége kontra eltartó képessége, illetve a lakosság környezetre vonatkozó terhelése (ökolábnyoma).
Ezekben foglaltatik sokadlagos tényezőként az építőipar, amelyet képletszerűen az egyénre lebontva lehet visszafejteni: hogy egy ember élete során milyen létesítményeket használ, azok megépítése, fenntartása, majd utóélete mit vesz el a környezetből, hogyan terheli (változtatja meg) (az összetett és érzékeny) a környezeti működési mechanizmusokat.
Ha ezt végiggondoljuk, hogy míg a 6–8000 évvel ezelőtt élt társadalmak életük során milyen környezetterhelést jelentettek a világunkra, és hogy a mai modern ember milyen pazarló, kényelmes életet él, akkor az egyenlet megint csak óriási egyenlőtlenséget mutat.
Pár éve az építészkongresszuson Micheal Dennis amerikai építész mutatta be a kutatásait, amelyben azt vizsgálták az egyetemükön, hogy milyen településformák a legfenntarthatóbbak. Az eredmény ezen vizsgálat során az volt, hogy a minél sűrűbb nagyvárosok működése a jó megoldás. Ezen megállapítással csak annyiban szállnék vitába, hogy ez addig igaz, amíg az általunk jelenleg ismert társadalmi és gazdasági létforma fennáll. Ennek esetleges összeomlásával a vidéki kis települések (falvak) felé fordul(hat) a mutató.
A másik szintén fontos tényezője a „fenntarthatatlanság” megértésének a túlnépesedés: az amerikai Population Reference Bureau a homo sapiens megjelenését (i. e. 50 000) figyelembe véve úgy számol, hogy eddig összesen 108 milliárd ember élt, a mai populációt is beleszámítva. Ez azt jelenti, hogy jó 100 milliárd ember halt meg a történelem során. Tehát önmagában, hogy jelenleg 8 milliárd ember él a földön, valamint ennek következményeképpen ezt a (még növekvő) népességet lakó- és intézményi háttérrel kell ellátni, szintén nem mutat(hat) a fenntarthatóság irányába. Az is érdekes tény, hogy a fejlettebb társadalmak demográfiában csökkentést mutatnak ugyan, a jólét viszont egyre bonyolultabb, komplexebb épített környezetet generál újabb és újabb funkcióigények kiszolgálásával. Ezzel szemben a nagyobb népességnövekedést felmutató társadalmakat a populáció alapszintű ellátásának terhe is „fejlődéskényszer alatt” tartja.
(Szentendre, 2022)
Összegezve: az építészet a fenntarthatóságért vívott harcban önmagában, önállóan nem tud megfelelő válaszokat és ezáltal eredményeket felmutatni, mert a jelenlegi létformánk önmagában NEM FENNTARTHATÓ. Civilizációnk túlélése egyszerre politikai, gazdasági, társadalmi és szakmai (amelynek egy eleme az építészet) komplex párbeszédek alapján biztosítható. Mindenki érintett ebben a küzdelemben, és ezáltal a felelősség is óriási, mert az időnk fogy. A jelenleg ismert földi világunk óriási (kényszerű) átalakulására (amelyet jelenleg összeomlásnak definiálnak a kutatók), 20–25 évünk maradt. Az egyik kedves gépész barátom szokta mondani, hogy „a legzöldebb energia az, amit nem használunk el”. Ezt az elvet úgy gondolom a napi életünk minden részére, ezáltal az építésre is absztrahálnunk kell. Az a legzöldebb épület, amelyet nem kell megépíteni (vagy amelyet nem kell elbontani).
A szakma az elmúlt 2 évtizedben kényszerűségből, vagy kísérletek mentén, de adott az újrahasznosításra követendő példákat. Az öncélú alkotás vágyát le kell cserélnünk az újragondolás célszerű és fenntartható(bb) törekvéseire. Városainkat észszerű keretek között kell üzemeltetni, működtetni, úgy, hogy a fosszilis energiákra már most úgy kell(ene) tekinteni, mintha nem lennének, és tényként elfogadni, hogy sajnos nem ad kiutat a megújuló energiák hamis ígérete sem. Szeretném hinni, hogy a gyermekeimnek van/lehet élhető jövője, és bár a változás elkerülhetetlen, de megtapasztalhatják a jövő generációi, hogy milyen csodálatos ez az égitest, amelyen alig 10 000 év alatt létrehoztunk egy civilizációt: a nagy kérdés, hogy tudunk annyira civilizáltak lenni, maradni, hogy ez nem csak 10 000 év lesz, hanem annak sokszorosa!? Érdekes és mardosó kérdés, hogy azért szerettem volna építész lenni, hogy tökéletes házakat, tökéletes világot tervezhessek, hozhassak létre. Az elmúlt 20 évben rá kellett jönnöm, hogy ez a világ sosem volt tökéletes, de ennek vágya mentén az emberiség már úgy tűnik, hogy ennek szinte minden lehetőségét eljátszotta. A következő évtizedek komoly erőpróbára fogják késztetni, nemcsak a szakmánkat, hanem minden embert ezen a bolygón: ugyanis újra kell gondolnunk a létezésünket a változásba taszított Földünkön.
Ui.: A jogalkotóknak egy javaslat, hogy épített környezetünk jogi védelmének rendszerét, mint például a természetvédelmi, műemléki és örökségvédelmi hálót bővíteni szükséges ökológiai és gazdasági védettségekkel.
Fajcsák Dénes
Budapesti Építész Kamara nívó-, Szendrői Jenő-,
Heves Vármegyei Príma- és Molnár Péter-díjas építész,
Heves vármegye 1. állami főépítésze (2015–2023)